//// //// Tatár Rózsa honlapja
Tatr Rzsa
Tatr Rzsa fejlc
 CÍMLAP   Bemutatkozás   Könyvek   Vers, novella   Rendezvények   Fórum   Elérhetőség 

Csicsay Alajos: Az Úri utca 5. lakóii

Csicsay Alajos: Regény vagy szociográfia?

Gondolatok Tatár Rózsa: Az Úri utca 5. lakói című regényéről.

Mi tagadás, felkérésre vállaltam Tatár Rózsa könyvének, Az Úri utca 5. lakói-nak a bemutatását Párkányban, az „Európa a polgárokért" programsorozat keretében.

Ez nem a szerző kívánsága volt, hiszen nem is ismertük egymást. Ruda Gábor, a Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület elnöke, a rendezvény szervezője kért fel, ő juttatta el hozzám a szerző eddig megjelent egyetlen kötetét, mondván, úgy gondolja, én lennék a legalkalmasabb arra, hogy Párkányban felhívjam rá a figyelmet. Hogy véleménye mennyire találó, nem tudom. Tény, hogy mint olvasót, engem sok minden érdekel, ám ez esetben előbb Pausztovszkij, majd André Gide világából kellett kilépnem, hogy rá tudjak hangolódni – hiba lenne, ha szépíteném – egy „kezdő író" által megrajzolt dél-magyarországi, félig paraszti, félig városi miliőre, ami még nem teljesen a múlté, de már a jelené sem. Kísérti mindennapjainkat, rengeteg keserűséget, s annál kevesebb megbékélést indukálva bennünk. Ugyanis Tatár Rózsa a témájával mondhatnánk, borotvaélen táncol. Könyvében felsorakoztatja a hatvanas-hetvenes évek szinte minden társadalmi rétegének megtestesítőjét, azoknak összes gondjával, bajával. Az úri utca 5-ös számú ház, ugyanis egy „társasházzá alakított", szebb időket megért villa, amelybe belezsúfolta az akkori Magyarországot. A kényszert nem ő, az író követte el, hanem maga az élet, ha úgy tetszik, a történelem, s ennek felidézése már maga izgalmat keltő szituáció. Persze csak akkor, ha a tárgykör avatott kézbe kerül.

-------------

Az előbb azt mondtam, hogy Tatár Rózsa kezdő író, ám ez csak a szépírói mivoltára érvényes, mert nem ez a könyv az eddig nyilvánosság elé tárt egyedüli munkája. Tárcái, majd riportjai 1985-ben jelentek meg a Délmagyarországban.

1987-től az „életképek" (Tisza Volán) című lapnál volt három évig újságíró. 1988-ban KSZDSZ (szakszervezeti) Egyéni Nívódíjat kapott. Az életképeknél töltött évek alatt rendszeresen publikált a Délmagyarországban, a Csongrád megyei Hírlapban, a Közlekedés című lapban. 1990-ben a Népszava hét részes folytatásban közölte a málenkij robotról szóló riportsorozatát.

Az úri utcát olvasva meg kell vallanom, a könyv első lapjai nem ragadták meg a figyelmemet. ám ahogy olvassa az ember a könyvet, észre sem veszi, miként válnak sorai vonzó olvasmánnyá. Tatár Rózsa azt mondja munkájáról, hogy regény. Ha ő annak tartja, el kéne fogadnunk. Csakhogy a műfaji besorolást nem annyira a szerző, mint inkább az általa leírtak határozzák meg. Talán leginkább az illenék a könyvére, hogy lírai hangvétellel megírt szociográfia. Sorai által emberi sorsok kelnek életre előttünk. De hogyan? Mintha nem is szavakkal mutatná meg őket, olyan mesterien bánik eszközeivel, mintha folyvást vakut villogtatna, s a fel-felvillanó fényt hol az egyik, hol a másik szereplőjére irányítja.

Mi teszi mégis szociografikussá munkájának egy részét? Az, hogy nem bír szabadulni a megtörtént eseményektől. Fogva tartják őt gyermekkorának élményei. Ami dicséretére válik, nem sajnáltatja magát, és egyik szereplőjét sem, pedig valójában mindegyik szánni való. Nincs annál hálátlanabb dolog, mint amikor az író elérzékenyül. Már-már úgy érzi az ember, most, most töri ki Rózsa is a nyakát, ám olyan ügyesen lépi át a csapdákat, hogy az olvasó feszültsége pillanat alatt felenged. Mesterien tud helyzeteket teremteni és kiélezni, konfliktusokat kikerülni. Ez sem rizikómentes játék, csak éppen szokatlan. Van benne egyfajta naivitás, de miért is ne lenne, hiszen könyvének vezérfonala egy tíz év körüli kislány lélekrajza. Fel is vetődött bennem a gondolat, hogy Rózsa hátha ifjúsági regényt írt. Stílusa mindenképpen arra enged következtetni, ám ha jobban belegondol az ember, könyve mégsem ifjúsági regény, mert olyan súlyos társadalmi problémákat tár fel, amelyek megértésére csak felnőtt ember képes.

Ugyan ki tudná a mai fiatalok közül felfogni azt az önfeláldozó, már-már kutyahűséget, amelyet könyvének egyik szereplője, egy nyomorék cselédlány, egykori gazdája iránt tanúsít. átengedi neki keservesen megszerzett kicsi lakásának egyetlen szobáját, maga pedig kihúzódik a konyhába, ahol még a reggelijét sem tudja nyugodtan elfogyasztani, mert minden gondolata a körül jár, hogy nem óhajt-e valamit hirtelen a nagyságos úr.

Jó adag gyanakvást is szétszór olvasóiban az író. Vajon reális-e az az idilli kép, amelyet a különböző társadalmi rétegekhez tartozó családok békés együttéléséről, illetve egymásra találásáról, egymást elfogadó, mi több, segítő magatartásáról sikerült megrajzolnia. Irodalmunkban párját ritkítja ez a meglátás és ábrázolásmód. Sajnos történelmünk is arról tanúskodik, hogy évszázadainkat kibékíthetetlen ellentétek uralták, és keserűen tapasztalhatjuk, milyenné lett a mánk. Hogy nem volt fenékig tejföl az élet az úri utcában, álljon itt példának a könyvből egy fejezet:

„Egy őszi, szombati napon, Székelyné becsavart hajjal, nylon kendővel bekötött fejjel – amelyen átnyomódtak a hajcsavarók –, átszaladt Ancihoz, egy kis edénnyel.
– Ancikám, olyan nagy bajban vagyok, holnap lesz Lajos születésnapja és krokettet, meg rántott csirkét akarok csinálni, de elfogyott a házi zsírom. Tudnál-e kölcsön adni egy bögrével, mert Lajoskám csak a házi zsírban sült ételt szereti.
Anci nagy levegőt vett, és azt mondta: – Várj csak, mindjárt a sor végére érkezem a kötéssel, és akkor le tudom tenni. –Közben arra gondolt, hogy amikor ő házi zsírt ad kölcsön, akkor mindig boltit hoz vissza Klári. De azért ezt soha nem tette szóvá, úgy érezte, hogy még a végén őt tartanák kicsinyesnek.
Közben Klári elmesélte, hogy itt lesz az egész nagycsalád, jön az anyósa is, a testvére a gyerekekkel, úgyhogy nagyon ki kell tennie magáért. Az anyósa nagyon kritikus, piskótát kell sütnie, mert másként úgy érzi, hogy nincs a fia kellően megbecsülve és megünnepelve. és egyébként is mindig azt kell hallgatnia, ha eljön, hogy az ő egy szem fia milyen jó ember, és hogy ő, Klári, milyen jól járt vele, tehát meg is kell mindent tennie, hogy megtartsa ezt a jó embert. Persze, ezt nem így mondja el szemtől-szembe, hanem nagy, körülményes párbeszédekkel: „lányomnak mondom, vejem is értsen belőle."
– De tudod, Ancikám, azért abban tényleg van valami, hogy meg kell becsülni az ilyen embert, megbecsülik őt a munkahelyén is. Nagyon sokszor autóval hozzák-viszik, amikor ki kell mennie az őszibarack átvételre, vagy más termőföldekre, bizony ide jön érte az autó. és délután, amikor végeznek, hazahozzák. Nem minden dolgozójukkal teszik ezt meg. Aztán egyszer megkérdezték tőle, hogy belép-e a pártba, hát nem merte azt mondani, hogy nem lép be, mert célozgattak neki, hogy a Kovács, aki nem lépett be ‚ kiderült róla hogy nem Ԩtiszta", mert hagyta magát egy kicsit lefizetni. Ki is rúgták. Csak tudod, ebben az volt a furcsa, hogy a Kovács meg azt mesélte, hogy nem tudta átvenni első osztályúba az egyik pártbizottsági dolgozó testvérének a paprikáját, és utána rúgták ki, az állítólagos megvesztegetés miatt. Hoztak két hamis tanút. én nem nagyon örülök, hogy belépett, de lehet, hogy el is küldték volna. Tudod, Ancikám – igazgatta meg a derekán a ruhát Klári – meghívtuk Lajoskám főnökét, meg a feleségét ebédre, amikor Lajoskám névnapja volt: olyan négyfogásos ebédet főztem, hogy Lujza, a főnök felesége azt mondta, hogy ilyet még a nagy vállalati díszebéden sem tálaltak, nem beszélve a szervírozásról. Nem is mentek el, csak estefelé. Azt mondták, hogy ilyen ebéd után a dobostortából, amit készítettem, csak délután tudnak enni, úgyhogy itt maradtak szürkületig. Amikor meg elmentek, alig győztünk Zsuzsikámmal mosogatni, pakolni, mert tudod, az aranyvirágos étkészlettel kellett teríteni, és azt nagyon óvatosan kell elmosni. Se forró vizet, nem lehet hozzá használni, se erős mosogatószert, mert lejön az aranyozása. és persze a kristálypoharakat is elő kellett venni, mert a főnökék minket is abból kínáltak, amikor egyszer felszaladtunk hozzájuk.
úgy tűnt, hogy Klári nem bírja abbahagyni a dicsekvést, Anci már a tizedik sort is lekötötte, de ő még mindig beszélt. Letette a kötést, és átvette a bögrét.
– No, megnézem, hogy állunk ezzel a zsírral – kiment a kamrába, és meglepődve látta, hogy a zsírosbödönnek már az alján járnak. A nagy bödönbe ritkábban szokott belenézni, de a kisebb már üres volt, a nagynak meg csak az alján állt valami. Legszívesebben azt mondta volna, hogy nem tud adni, de azért mégis megtöltötte a bögrét. A jó szomszédságot sokra becsülte.
– No, megvan. – mondta visszatérve a konyhába. – Most már várjuk a telet, mert a bödön alján járok, remélem, kitart a következő disznóvágásig.
– Hétfőn meghozom, Ancikám, addig is köszönöm.
– Jó munkát, jó vendéglátást!
– Meglesz – mondta Klári, és elsietett.
Anci tovább kötögetett, de egyre rosszabb lett a kedve. Végül már nem bírta magában tartani: – Pali, azért ez a Klári nem volt egy kicsit szemtelen?
- Miért mondod ezt? – kérdezte csodálkozva Apa és felnézett a könyvből, amit olvasott.
– Nem elég, hogy átjön megint zsírt kérni, a múltkor is boltit adott vissza. Aztán még elmeséli, hogyan traktálták a Lajos főnökét, meg a feleségét, micsoda terítés volt, de amikor mi átmentünk köszönteni őket, egyszerű kis fajansz tányérokban kínáltak meg a kis pogácsával, és amikor kihozta a belső szobából, az ajtónyílásban láttam a másik szobában a tálon a krémeseket, úgy látszik, azt is másoknak tartogatta.
– Tényleg láttad? –- Apa hangja csalódott volt.
– Láttam. Csak akkor nem akartam neked mondani, hogy ne vegyem el a kedved. én meg a legfinomabb krémesemet tálaltam nekik, valódi vaníliakrémmel, nem vaníliacukrossal. Persze nekünk se kristály poharunk, se aranydíszítésű tányérunk nincs – így aztán mi sem kapunk náluk ilyen szervírozást. Mi csak a második vonalbeli barátok vagyunk.
– Ne törődj vele – nyugtatta Apa – itt lakunk egy házban, jobb a békesség. Aztán meg mi is rájuk szorulhatunk még.
– No, az azért érdekes, jó is, hogy mondod, mert nekem feltűnt már, hogy ha egyszer-kétszer átmentem hozzá egy kis lisztért, vagy cukorért, mindig azt mondta, hogy éppen most fogyott el. és olyankor Magdolnától kértem. Náluk soha nem volt kifogyva az, amit kértem tőle‚ Hm ‚ furcsa ez. Tudod, hogy én nem vagyok egy kéregetős típus, meg aztán másnap rögtön megviszem, még többet is, mint amit adtak. De ez azért tényleg furcsa‚ – füstölgött."

Ami kezdetben gondot okozott nekem, hogy mondtait kissé száraznak, jelzőit pedig színteleneknek éreztem. /Most nem a fenti fejezetre utalok./ Második nekirugaszkodásom kellett ahhoz, hogy a szöveg megérintsen. észrevettem, hogy a könyvben filmszerűen peregnek az események, amelyekben sorra váltják egymást a szereplők. Ekkor döbben rá az olvasó, hogy a szerző kitűnő emberismerő. S ahogy a könyv szövege magával ragadja, egyszer csak felismeri, hogy olyan írói fogásokat alkalmaz, amelyeket bármelyik beérkezett író megirigyelhetne.

Vegyük szemügyre a következő fejezetét:

„Minden délelőtt kilenc órakor dr. Náday Béla ex földbirtokos kilépett egykori cselédje lakásának ajtaján, öltönyben, nyakkendőben: tetőtől talpig vasalva, keményítve, kikefélve rajta minden ruhadarab – ahogyan az elő van írva. Nyáron homokszínű vászonöltöny, törtfehér, kis karimájú vászonkalappal. Más évszakban sötét öltönyben, ősszel-tavasszal felette ballonkabátban, hozzáillő kalappal, télen fekete, hosszú, egyenes, szőrmegalléros szövetkabátban és szőrme kucsmában. Kezében elmaradhatatlan sétapálcája.
Senki nem tudta, hogy hova megy, mivel foglalatoskodik. Zárkózott volt – jelen életkörülményei és életelőzményei közül nyilván több is zavarta.
Udvariasan megemelte a kalapját, ha bárkivel találkozott az udvaron, s azután ballagott tovább. Olyan szerényen, de olyan csendes méltósággal tudott áthaladni az udvaron, hogy bárki jött vele szemben, az még a két méter széles járdán is a fel mellé húzódott. Cipője egyenletesen kopogott a téglával kirakott udvaron. Sétapálcája minden második lépésnél élesen koppant. Kopp-kopp, kopp-kopp, kopp. Amikor Zsófiék konyhai ablakához ért, megállt, picit gondolkodott, s mintha vezényszóra tenné: elegánsan megfordult és visszaindult. Kopp-kopp, kopp. Kopp-kopp, kopp... Amikor a bejárati ajtóhoz ért, megnyitotta: elégedetten állapította meg, hogy nem felejtette el bezárni. Ismét elindult ugyanazokkal az egyenletes, kimért léptekkel, mint az imént: kopp-kopp, kopp‚ és valahányszor elment otthonról, ez mindig ugyanígy történt.
Ebédre óramű pontossággal érkezett, és ebéd után mindig szunyókált egy órácskát. Délután olvasott, néha átment az alispánhoz, akivel sakkozott, vagy hosszan beszélgettek, vagy ismét kiment a „városba", hogy azután vacsorára megint hajszálpontosan érkezzen. Vacsora után még járt egyet, majd hazatért és bevonult a szobájába.
Ez volt a napirend, a heti rend, a havi rend, és évi rendje is az életének, egészen addig, amíg csendesen ki nem kopogott a földi létből. Langyos őszi reggel volt, amikor átballagott az égi útra, ahol tovább kopogtatta sétapálcájával a macskaköveket."

Ez bizony már szépirodalom, mégpedig a javából, s nem egy hasonlóan frappáns leírás akad a könyvben. Csak valóban nagy írók képesek arra, hogy egy-egy tömör mondatba belesűrítsenek emberi jellemeket: kicsinyességet, faragatlanságot, rafinériát, szolgai hűséget, vagy úri eleganciát. Ezek csak morzsák Tatár Rózsa palettájáról.

Nem vállalom, hogy elmondjam a könyv tartalmát, mert ez által a benne rejlő esztétikumot silányítanám el. Mint pedagógus állítom, leginkább a rosszul végzett irodalomtanítás kárhoztatható azért, hogy a fiatalok többsége nem válik olvasóvá, sőt, viszolyog az olvasástól. No, meg a mai írók is. Olvasmányvizsgálatok derítettek fényt arra, hogy az írók, legalábbis tájainkon /Szlovákia, Párkány – a szerk. megj./, az irodalomkritikusok esztétikai elvárásainak kívánnak eleget tenni, nem pedig az olvasóközönség ízlésének, igényeinek. Nem tudom, Tatár Rózsa, naivságból-e vagy tudatosan, könyvének írásakor nem alkalmazkodott egyetlen stílusirányzathoz sem. Tán éppen ezért újszerű, amit csinált. Könyvének szerkezeti felépítése alaposan átgondolt, jól megtervezett, problémateremtő képessége is kifogástalan, a konfliktushelyzeteinek feloldásai viszont eléggé naivak, már-már meseszerűek.

Mint utaltam rá, könyvében felvonultatja Magyarországnak, mondhatjuk, minden társadalmi rétegét, előre vetítve a mát, megeleveníti benne a gátlástalanul harácsoló, lélektelen újgazdagokat is, akikre végül kirója méltó büntetésüket. Ez által kap könyve kissé népies jelleget.

Ha jól emlékszem, Csehovtól ered a mondás, az író nem úgy ír, ahogy akar, hanem úgy, ahogyan tud. Kétségtelen, hogy Tatár Rózsa tud írni. Már nemcsak saját örömére, az olvasókéra is. Nem hiszem, hogy kellene figyelmeztetni rá, hogy az írás, az által, hogy közreadja az ember, nagyfokú felelősség. Eddig e könyvével eleget tett ezen erkölcsi kötelességének.


Elhangzott Szlovákiában, Párkányban, 2007. szeptember 5-én a „Kisebbségek és népcsoportok Európája" című konferenciasorozat előadásán.



Vissza a könyvajánlóhoz >>>
 
  KÖNYVAJÁNLÓ

Zsebnovellák Zsebnovellk bort
Az Úri utca 5. lakói ri utca bort
Az Úri utca 5. lakói ri utca szerbl bort
Túléltük Tlltk bort
Túléltük berlebt bort

A mosolygó halott Mosolyg halott bort
 
 
Tatár Rózsa 2013.         Minden jog fenntartva!         >>Impresszum<<